Életem első félmaratonját 2005-ben futottam Budapesten. Az egyik legnépszerűbb verseny szeptember elején. Túl voltam egy nagyobb fogyáson, amit akkor a sportolói múltam révén futással és minimál kajával (+éhezés) értem el. (Hol volt még akkor a NEWWAYDIET program?!?)
Ennek megkoronázása volt ez az ominózus félmaraton. A rajtvonalnál a tömegben állva még nem gondoltam, hogy minden amit a sportról, a mozgásról és az újrakezdésről gondolok, az teljesen új értelmet nyer a következő néhány órában…
Aki esetleg nem ismerős a városi maratonok/félmaratonok világában… Ezek jobbára olyan versenyek, ahol a rendező város igyekszik a legszebb arcát bemutatni. Budapesten is így van ez. A főutak lezárva a verseny idejére az autósok elől, rakpart, Andrássy út, Hősök terének környéke – a befutó pedig a Városligetben a Kós Károly sétányon volt aznap…
Van egy szintidő is, itt azt hiszem olyan 3:00 óra körül lehetett.
Futott itt idős, fiatal, élsportoló és „rozoga”, túlsúlyos és „gebe” is. Szóval mindenki. Mert ez egy örömünnep volt. Emlékszem erőm teljében lévő fiatalemberként egy idős(ebb) férfi mögött futottam a verseny elején és a tömegben azt figyeltem melyik irányból kerüljem majd ki. Aztán amikor 10 perc múlva is pont ugyanazt a tempót futottam, mint ő, akkor azért picit elszégyelltem magam az előítéleteim miatt.. Mégsem erről szeretnék most írni.
21095 méter és közel két óra futás után örömittasan, könnyeimmel küzdve szakítottam át a képzeletbeli célszalagot és büszkeség volt bennem. Hogy tettem magamért. Hogy nem engedtem végleg elszállni a súlyomat és a sport erejével olyat tettem, amire mindig is büszke lehetek…
De ez akkor is még csupán egy verseny volt a későbbi sok közül…
A célban pihenés, beszélgetés a körülöttem célba érkezőkkel, nyújtás… Lassan a forgalmat is újra ráengedték a Dózsa György útra a Hősök terénél, lévén a rajt óta talán 4 óra is eltelt, a célkapuk bontását, illetve a kordonok felszedését is elkezdték már……
Szép lassan én is szedelőzködni kezdtem, séta a kocsihoz, aztán otthon a jól megérdemelt forró vizes kád vár…
Valahol a Szépművészeti Múzeum környékénél sétálhattam épp, amikor két 70 év körüli néni (sicc!) futott szembe velem rajtszámmal a pólóján. Már nem az úton, hanem a járdán a forgalom miatt. Mivel látták, hogy nyakamban a futásért kapott érem, ezért lihegve arról érdeklődtek, hogy merre van a befutó, mert bizony ők egy picit lassabban futottak, de szeretnének beérni…. Nekik ez fontos lenne…
Most is könny szökik a szemembe, hogy ez a közel két évtizedes emlék előtör….
Megértettem akkor, hogy bármi is legyen a cél – SOHA nem késő elkezdeni tenni érte…
