Évekig halogattam egy költözést. Tíz évig éltem egy olyan házban, ahol véget ért korábban valami, de mégsem tudtam eljönni onnan. Ott voltak a cuccaim, a bútoraim – mindennek helye volt, a kis biszbaszok a szekrényen, a képek a falon, a padláson megannyi emlék, limlom, kiselejtezett ruha, amihez azért emlékek is kötnek. Mert hogy lehetne kidobni a gyerekeim kedvenc játékát, a rozsdás talpú szánkót (havat sem láttunk normálisan évek óta), vagy éppen az 5(!) cédés hifitornyot aminek az egyik hangfala még egész tisztán szól?!? És persze ott volt az életem….
Aztán mégis meghoztam a döntést; költözés! És rögtön két kijózanító pofonba szaladtam bele:
- Közöltem a gyerekekkel, hogy búcsúzzanak a szobáiktól, mert hamarosan megyünk innen. Vártam, hogy némi könnycsepp megjelenik majd, vagy győzködés, hogy maradjunk, vagy valami ilyesmi… Erre ők: „Végre! Ezer éve le kellett volna már lépni innen…” Pffff….
- Fölmentem a padlásra és elkezdtem leadogatni onnan a cuccokat. Mondtam a srácoknak, hogy nyugodtan pakoljanak csak a nappali közepére, majd utána szortítozok. Picit gyanús volt, hogy idővel percenként kérdezték, hogy: „van még?” Aztán lementem… és a nappali tele volt a sok mindenféle kacattal… Derékmagasságig álltak az emlékek, a számomra kedves(nek gondolt) tárgyak. Egy lomtalanítás keretein belül mindent kidobtam. Évekig pakoltam, tárolgattam, kerülgettem olyan dolgokat, amiket aztán egy mozdulattal elengedtem… És tudjátok mi történt? Semmi! Vagy inkább mégis; megkönnyebbültem. Nem volt veszteség érzésem. Sőt! Egy idős bácsi jött oda és kezdett gyűjtögetni a lomtalanításkor mindenfélét. És akkor újabb és újabb dolgok pakolódtak ki a házból az ő örömére… és az én megkönnyebbülésemre…
Van egy nagyon fontos tanulsága számomra ennek a költözésnek. Lelkünk padlásain nincsenek ugyan tárgyak, vannak viszont emlékek, emberek amik/akik egykoron fontosak voltak valamiért az életünkben, mégsem tudjuk a megfelelő polcra tenni őket. Folyamatosan a helyüket keressük és nem vesszük észre az egyértelműt; azért nem találjuk ezt a helyet, mert nem is létezik már… Egykoron fontosak lehettek, de nincs már helyük az életünkben. Mégis ott bolyonganak az elménkben és közben rengeteg energiánkat viszik el. Csak tipródunk, pakolászunk, egyhelyben topogunk, s nem halljuk az idő szavát; a múlt elveszi a jelent….
Most, hogy végig írtam, rá kell jönnöm, hogy elsősorban nekem szól ez a poszt. Örülök, hogy emlékeztettem magam ezekre az érzésekre.
Neked ki bolyong a padláson?
